Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Csillagpor és Ametiszt

2010.10.22

Mint minden jó tündérmese, a történet egy gyermek születésével kezdődik. De ez nem egy átlagos mese, mert ebben a történetben két gyermek születik, s belőlük lesz a két legfontosabb szereplő. De mielőtt megszületnének, kötelességem pár szót ejteni azokról a helyszínekről, ahol a történet játszódni fog, a körülményekről és természetesen a boldog szülőkről.

Történetünk Csillagföldén veszi kezdetét, melyet három az angyalok keze által épített, gyémántcsúcsú, fenséges, tiszteletet parancsoló hegy védelmez. A legmagasabb Helaris. Úgy tartják az emberek, Helaris azért olyan magas és gyönyörű, mert a csúcsán áll a Mennyország kapuja. A három angyalhegy túloldalán hatalmas erdő, a Dark erdő fekszik egészen addig, míg a szem ellát. Sokan már nem látják, de messze, az erdő lassan vékony síksággá és egy kis folyóvá változik át, ami folyamatosan duzzad, s mire gyönyörű és tündöklő országába ér, hatalmas folyó lesz. A folyót Napsugárnak keresztelte el büszke gazdája Napfényország. Az ország uralkodócsaládja a legnagyobb hatalmú család ebben a világban, mondhatni ez az ország a ˝világ közepe˝. Ők hozzák a legfontosabb döntéseket, és bármerre is járnak, mindenki tiszteli őket, és hatalmas népszerűségnek örvendenek. De róluk majd később beszélek még.

A történet szempontjából, végtelenül fontos, hogy megismerkedjünk még egy országgal, bár nincs nagy hatalma és befolyása, és csupán csak egy nagyobb városnyi ember él benne, de mégis ezek az emberek olyan dolgot hordoznak magukban, amit más nem itt élő emberek nem. Ennek a kis területnek a neve Ametisztváros, a lakói pedig egy nemes ősi faj leszármazottai, rendkívül tiszteletreméltóak, és bölcsek, és van valami a megjelenésükben és a kifejezésmódjukban, ami azonnal magával ragadja az embert. Ametisztváros népét sötéteknek nevezik, mert mindig sötét ruhákban járnak, és a kedvenc napszakuk a naplemente és a sötét éjszaka, amit csupán csak a csillagok halovány fénye világít meg. De az uralkodó család némiképp más, nem csak annyiban, mert világos ruhákban járnak, de közülük kerül ki a legkiválóbb katona, aki nem csak erős, de szemfüles, halk és gyorsabb a fénynél is. De ha már ennyit beszéltem a sötétség népéről, illik megemlíteni a fényesség népét is. A fényes emberek mindig világos napszínű ruhákban járnak, soha semmiért nem hagynák ki a napfelkeltét. A központjuk Napfényország. Bár a fényesek rendkívül békések, mégis egyszer egy félreértés folytán, hatalmas háború dúlt a vidéken, de ennek a szégyenletes eseménynek az emlékét már csak az öregek hordozzák magukban.

Azt hiszem mindent, megtudtunk, ami fontos ahhoz, hogy megértsük ezt a történetet.

-   Gerson több ezer éves lény. Mindig azon fáradozik, hogy a lehetetlent lehetségessé tegye, ezért 400 évenként egymás elé ülteti a napot és a holdat egy röpke napnyi időre, hogy megbeszélhessék az évszázadok eseményeit – mondta kellemes és megnyugtató hangján Imre Dayberak, Csillagfölde uralkodója, csillagporvárosi palotájának nyitott ablakából.

Karjaiban csendesen nyugodott felesége Klára királyné, aki immáron kilenc hónapja hordozott a szíve alatt egy gyönyörű kisbabát.

-   Azt hiszem, kezdődik! Larion! Siess! – kiáltott hangosan Szelené, Ametisztváros királynéja, a város főpalotájának erkélyén.

-   Rögtön jövök szívem! Kezdődik! Ne ess kétségbe, mindjárt ott vagyok! – kiabált a folyosón rohanva Larion Midnight, Ametisztváros királya.

-   Látod mily gyönyörű. Ritka csoda a napfogyatkozás. Örülök, hogy melletted nézhetem a kezdetét – mosolygott Szelené Larionra.

-   Én pedig annak örülök, hogy minden pillanatát, egészen a végéig veled tölthetem – mondta Larion, miután megbizonyosodott róla, hogy a kilencedik hónapban járó várandós felesége teljesen jól van.

-   Nem gondolod, hogy le kellene feküdnöd? Aggódok érted! – mondta Imre és átkarolta Kálrát, hogy az ágya felé segíthesse.

-   Nem kell segítened, pár lépést meg tudok tenni. Nem vagyok mozgássérült! – mondta Klára, és gyöngéden lelökte Imre karját a derekáról.

Tett egy lépést, és hirtelen összecsuklott.

-   Azt hiszem… - nézett fel Imrére könnyes szemekkel.

-   Kezdődik! – kiáltott fájdalmasan, de örömkönnyekkel a szemében Szelené.

-   Szent csillagok és hold az égen! Most mit tegyek? Szívem, te maradj itt és feküdj! – kiabálta Larion és kiviharzott a szobából.

Nem telt talán egy percbe sem, és rengeteg nővérrel tért vissza, akik tengernyi fehér lepedőt hoztak magukkal, Lariont pedig kilökdösték a szobán kívülre.

- Kérlek, add, hogy sikerüljön! – bármennyire is messzire volt egymástól ebben a pillanatban a két király, ugyan ezeket, a szavakat ejtették ki a szájukon, egy folyosón ülve, arcukat a kezükbe temetve, várakozva valami csodálatosra, ami annyi szörnyű gondolat között, fog a világra jönni.

Klára, a királyság minden tagjának a megtestesült nyugalmat és hidegvért szimbolizálta. Nagy vész idején is, mikor már férje is pattanásig feszült és kilépett a tárgyalóteremből, ő a legnagyobb nyugodtsággal kezelte az ügyeket. De Imre mindig is biztos volt benn, hogy van benne valami tűz, ami csak igen ritkán csillan meg szemében, de ott ég, mélyen a lelkében. Ebben a pillanatban ugyanilyen biztos volt, hogy Klára szobájából a nővéreken keresztülvágva, az ajtót sem kímélve siet fülébe drága felesége kristálytiszta hangján a neve. Nem is kellett több, Imre már nyitotta is ki az ajtót, és a maradék hidegvérével két nővér között átfurakodott, míg végül eljutott Kláráig. Lehetett látni rajta mennyit küzdött, haja teljesen átázott az izzadtságtól, a homlokán még sohasem látott ráncok jelentkeztek, szeme pedig cseppet sem tükrözte mindennapos nyugodtságát. Imre mégis a legnagyobb nyugodtsággal nézett rá, és megszorította kezét.

-       Minden rendben lesz. Ezt is túléljük együtt – mondta Imre és megcsókolta Klára homlokát.

-       Könnyen beszélsz! Nem neked vannak hatalmas fájdalmaid – mondta összeszorított fogakkal Klára.

Gyermek sírása szakította meg, a fájdalmas órákat az Ametisztpalotában. Szelené a karjai közt tartotta a kisdedet, s egy könnycsepp csordult ki szeméből. Larion szólni sem tudott a gyönyörűségtől, épp az ájulás kerülgette, mikor tekintete találkozott Szelené csillogó szemeivel.

-   Mi legyen a neve? – suttogta Szelené erőtlen hangon.

-   A napfogyatkozás jeles nap, ezért valami különleges nevet kell választanunk. Talán lehetne a neve Gerson – mondta Larion, miközben végigsimította a fia arcát.

-   Egy mitikus lényről kapja a nevét? Nem lenne túl kihívó? – kérdezte Szelené felhúzott szemöldökkel.

-   Ez a fiú különleges. Te is tudod. Különleges, mert a mi családunkba született. Különleges nevet érdemel – mondta Larion.

-   Cseppet sem olyan, mint egy hatalmas, lehetetlent nem ismerő lény. Inkább, olyan, mint egy kis angyal. A te szemedet örökölte – mondta mosolyogva Szelené.

-   Igazad van, mint mindig – mondta Larion és kezével gyöngéden, végigsimította Szelené arcát – A te arcodat örökölte. Akkor válasszunk neki egy nevet az angyalok közül. Talán Herlaus?

-   Az erő angyala? – emelte föl a hangját Szelené – Tudom, hogy erős fiú lesz, de nem akarom, hogy nagyképű is legyen. Legyen inkább Aremis.

Talán két pillanattal később, mintha ugyanaz a látomás érte volna őket, halkan ezt a nevet suttogták: Angelusz.

Késő délutánra járhatott, talán már esteledett, mikor újszülött gyermeket ünnepeltek Csillagporvárosban. A sok ápoló magukra hagyta a boldog szülőket. Imre az ágy mellett térdelt, le sem vette a tekintetét Kláráról, kinek a szemébe visszaköltözött a mérhetetlen nyugalom magával hozva a boldogságot is. Kezében egy gyönyörű kislány hüppögött, csodálatos zöld szemei mindenkit elkápráztattak.

-         Helena lesz a neve. Drága nagymamád után, ki megmentette a királyságot – Mondta halkan Klára.

-         Csodálatos név.  Ha ő most itt lenne, megtiszteltetés lenne számára – mondta Imre, s egy könnycsepp gurult végig az arcán.

-         Meg fogja tanulni milyen súlya, van ennek a névnek, és büszkén viseli majd. Ő lesz a legszebb és a legokosabb hercegnő a világon. De most feltétlenül aludnia kell egyet – mondta Klára, miután látta mekkorát ásított a kislánya.

Hamarosan híre ment, szerte az országok között, hogy az idei napfogyatkozás, sokkal varázslatosabb volt, mint bármelyik eddigi. Pár hónappal később a Daybreak és a Midnight család levelezni kezdett egymással, majd egy – egy napra el is látogattak egymáshoz. Nagyon erős szövetség kötődött a két királyság között, és legalább ugyanilyen erős barátság a két család között. Évekkel később már azon gondolkozott a két király miként tudnák egyesíteni a két királyságot, megteremtve az első lépéseket fényesek és sötétek barátsága érdekében. Klára és Szelené pedig egyre csak azon tűnődött, ha gyermekeik felnőnek, miként házasíthatják össze őket. Ami a nagy tervet illeti volt egy kis gond: a két fiatal még sohasem látta egymást. Teljesen más utakon jártak. Míg Elina kiváló lovas lett és nagy vágya, hogy bejárja a világot, addig Angelusz inkább a királyságra készült…